Válasz a hozzászólásra

 

Kroll Zsuzsanna   Ne csak beszéljünk az akadálymentesítésről!   Nem ma kezdte a hátrányos helyzetűek érdekvédelmét, de klasszikus értelemben nem szakember, nem rendelkezik semmiféle papírral, ami arra jogosítaná, hogy építészeknek előadást tartson. Van viszont jó néhány éves gyakorlata a vakon közlekedésben; ha összegzik a tapasztalatokat, akkor jó fog belőle kijönni, hiszen az építészek tudják a gyakorlati megoldását, ő pedig tudja, hogy a látássérültek, vakok mit szeretnének.   Valamit már tettünk azzal, hogy van egy akadálymentesítési törvényünk, de e mellé megfelelő forrásokat is kellene rendelni, hogy kivitelezhető legyen. Ha a források megvannak, akkor az az alapvető dolog kellene, hogy működjön, hogy mielőtt nekilátunk bárminek, megkérdezzük azokat, akik ennek a végfelhasználói lesznek – ez esetben a látássérülteket –, hogy mit szeretnének, rajtuk hogyan lehetne segíteni. Mi az, ami fontosabb? – mert nyilván rangsorolni kell, nem lehet egyszerre mindent megvalósítani. Ki kellene dolgozni azokat a szabványokat, jelrendszereket, amikkel egységesen lehet az akadálymentesítést megvalósítani, és csak ezután következik az arról való beszélgetés, hogy megvalósul-e, hogyan valósul meg, mennyire használható, tehát mik a tapasztalatok ezzel kapcsolatban.   Az akadálymentesítés olyan egyeztetett jelrendszer, ami az idők során mindig változik, hiszen egyre modernebb technikák vezetődnek be, egyre több dolog válik megoldhatóvá, vagy avul el ennek következtében. Ez tehát állandóan változó, de alapjaiban véve mindig egyértelmű jelrendszer kellene, hogy legyen.   Az akadálymentesítésnek a látássérültek szempontjából több formája van. Az egyik fajta akadálymentesítés az, amikor olyan burkolatban elhelyezett jelzéseket készítenek, amikkel a látássérültek közlekedési biztonságát, iránytartását, az úti célját segítik. Egy másik fajtája ennek a beszélő eszközök, ilyenek pl. a jelzőlámpák, amelyek arra vonatkozó információt adnak, ami mindenki számára fogható jelrendszer, a tilos és a szabad jelzés. A Vakok Intézete és a Vakok Szövetsége környékén van jó néhány hangjelzéses lámpa, az egyik beszél, a másik hangot ad, viszont nagyon sok van, ami semmit nem csinál, sőt olyan kereszteződés is van a közelben, ahol kétrészű zebrán kell átmenni egy olyan buszmegállóba, ahol az út közepén van egy oszlop, emiatt nem lehet nagyon elégedettnek lenni a környék akadálymentesítésével.   Nem a jó szándékkal van a probléma; szívesen segítenének az emberek. Azt viszont csak az érintettek tudják megmondani, hogy rajtuk hogyan lehet segíteni, vagy hogyan lenne jó, ha tudnának segíteni és nagyon sok olyan akadálymentesítés is van, amikor a jó szándék megvolt, a pénz is megvolt hozzá, meg is valósult: Csak ezután derült ki, hogy a Belvárost nem biztos, hogy ezekkel a piros, negatív jelzésű kövekkel kellett volna lerakni, mert ez még a gyengén látónak sem akadálymentes. A negatív jelzésű kövek azért nem jók, mert az első sáros időben ezek a jelzések eltömődnek. Ha korábban történik meg az egyeztetés, akkor nem teljesen fölöslegesen kidobott pénz lett volna, hanem használható.   A terek akadálymentesítéséről hosszú litániát lehetne tartani. A vakok közlekedésében, de még az alig látóknak is, egy téren való tájékozódás rengeteg többletnehézséggel jár. Vagy nincsenek támpontok, vagy olyan váratlan helyeken vannak, amik nem nevezhetők támpontnak, inkább akadálynak. Az akadálymentesítésben egy gondolkodásmódot kellene megtanítani minden tervezőnek, ez pedig az, hogy ne abból próbáljon kiindulni, hogyha ő becsukja a szemét, akkor hogyan menne el A pontból B pontba, ugyanis nem ugyanaz a realitása a dolognak, mint egy olyan ember esetében, akit már valamelyest felkészítettek, vagy gyakorlattal rendelkezik abban, hogy hogyan kell oda átjutni. Aki behunyja a szemét, azt néhány perc után valami bizonytalanság fogja el, nem mindig olyan magabiztos az ember, mint amilyennek látszik. A gondolkodásmód-váltásnál az lenne jó, hogy ha amiről a tervező úgy érzi, behunyt szemmel akadály lehet, akkor azon is el lehet gondolkodni, hogy miként lehet ebből segítséget csinálni. Például egy padsor egy tér közepén lehet akadály, aminek nekimegy az ember; ugyanez a padsor egy térnek a szélén támpontot is adhat.   A beltéri akadálymentesítésnél különös gondot kell arra fordítani, hogy önállóan lehessen ügyet intézni. Ennek sok esetben fizikai akadálymentesítési formái is vannak, pl. ha lépcsős helyen kell menni, akkor legyen már egy lépcsőjelzés. Ez a látóknak is segítség. Komoly segítség az is, ha egy lift „megszólal”, hogy hányadik emeleten vagyunk, pl. egy 10-15 emeletes irodaházban. Gyengén látóknak nagyon fontos, hogy az üvegajtók jelölve legyenek, de a legfontosabb a mai napig is a személyes segítés.   „Szép kereteset beszélgettünk, mert az elején az építészek, tervezők fejében való gondolkodásmóddal kezdtünk és megérkeztünk az életmódváltáshoz. ... Lehet szabványokat csinálni, lehet törvényt hozni, de valahol mégiscsak az emberség a fontos ebben az egészben. Az, hogy eszembe jusson, hogy ezt egy vak ember, egy gyengén látó, vagy más fogyatékos hogyan használná, és ha elakadtam valahol, ha bizonytalan vagyok, akkor nyugodtan fel lehet hívni valakit, és meg lehet tőle kérdezni, hogy mit gondoltok, mi a tapasztalatotok, hogy szeretnétek, mi segítene.”   

Értékelés: Select rating12345

No votes yet

A videó lejátszása új ablakban.