Válasz a hozzászólásra

 

A megközelítésük sokkal inkább a társadalomban és a gazdasági helyzetben gyökerezett, tehát kevésbé műszaki, vagy kevésbé egyszerűen építészeti, városépítészeti probléma volt, hanem sokkal inkább azt kellett először megoldani, hogy hogyan lehet a társadalmat egy picit más útra indítani, hogy néhány tevékenység ne kerüljön az utcára. A türelmi zónás rendelet és egy térfigyelő kamerarendszer kiépítése volt az első olyan lépcső, ami a kerületnek megadta azt a levegőt, hogy már más ember is szívesen átment a kerületen. Vagy éppen más ember elhatározta, hogy esetleg odaköltözik lakni, hiszen odáig az volt a hirdetésekben, hogy laknék valahol Budapesten, kivéve a Józsefvárosban. ... A következő lépés az volt, hogy – mert ezek ilyen image változtató programok voltak –, a kerület nagyon hamar kimondta a 2000-es évek elején, hogy partnerekre van szüksége. Partnerek nélkül, egyedül nem fog ezzel bírni, egyik oldalról, másik oldalról pedig partnerek nélkül az önkormányzat csak magának épít, nem az embereknek és ezért kellett, hogy a valódi piaci körülmények, a valódi igényei a társadalomnak kerüljenek bele ebbe a programba. Akkor lehetett egy olyan lépéssort kitalálni, aminek az önkormányzat a karmesterévé vált.

 

Amikor 1998-ban odakerült dolgozni, egy olyan társaságot vezetett, amit a fővárosi önkormányzat és a kerületi önkormányzat alapított és a rehabilitáció a feladata, mai szóval ez egy PPP-szerű vállalat, amiben a PP a két önkormányzat, ami összefogott azért, hogy a kerület javuljon meg és a társaságban a szociológusok, a szociális munkások, a geográfusok, építészek, közgazdászok, mérnökök dolgoznak együtt. Így alakítottak ki integrált programokat a kerület megújítására. Amikor 1998-ban odakerült, az édesanyja végigsétálta a kerületet és utána felhívta, hogy kisfiam, szép-szép ez a kerület, de nem kérhetnél egy másik kerületet a polgármester úrtól, ahol egyszerűbb lenne talán a dolgod. Ebben a kerületben a kihívás volt az igazi feladat, a másik feladat meg a partnerség megtalálása, hogy lehetett rávenni, illetve hogy lehet – mert nem múlt idő –, folyamatosan rávenni a kerületi vezetőket, hogy támogassák ezt a programot, hogy lehet rávenni az építészeket, hogy dolgozzanak, hogy ne okvetlenül csak önmagukról szóljanak azok a házak, hogy ne okvetlenül csak az építészetről, mint nagybetűs fogalomról, hanem egyfajta szolgálatot jelentsenek az ott élő emberek számára. A folyamatos napi jelenlét az, ami nagyok sok részétől a kerületnek az építésztől egy igazi elvárás. Ezek azok az elemek, amelyek a munkát befolyásolják és a többi szakmával való együttműködés....

 

A pénz nagyon fontos, de én mindig azt mondja az egyetemen is, amikor a diákjainak próbál egy-egy városfejlesztési koncepcióról beszélni, hogy nem a pénz az első, hanem a koncepció, a stratégia, a nagyon összegyúrt, nagyon célra tartó koncepció az, amelyik utána egy bármilyen erdőben, bármilyen nehéz körülmények között végig tudja vezetni a kezünket. Ha nagyon jól ki vannak dolgozva a célok, a legfontosabb eszközök, ... akkor ezzel végig lehet cipelni a rehabilitációnak ezt a nehéz szatyrát vagy csomagját. A pénz nagyon fontos, a mostani helyzet talán mindenkinek nehéz, most talán egy picit lelassult a munka, de igazából önkormányzati pénzeket nyertek, egy nagy összegű kormányzati támogatást nyertek, 2,2 milliárdot, előtte nyertek 800 millió Ft fővárosi támogatást – mind a kettőt a Magdolna negyed program keretében – de a pénz befektetői oldalon is megvan, tehát a Corvin mozi mögött átalakult új városrésznél befektetőket sikerült rávenni arra, hogy hozzák ide a pénzüket és kockáztassanak.

 

Az a Corvin sétány program, ami 1999-ben még úgy indult, hogy nem hitt senki benne, hogy amikor kezdtük a programot, elvitték ötven nagy fejlesztőnek és megmutatták nekik, hogy lehet itt befektetni. Mindenki nagyon tartózkodva, nagyon kedvesen, udvariasan elmondta, hogy ő miért nem fejlesztene itt és ebből már nagyon sokat tanultak. Elkezdték a programjukat úgy alakítani, ahogy a beszélgetések során kiderült, hogy mik a hibáik, tehát hogy végig tudták követni, hogy melyek azok a problémák, amik miatt a befektető nem jön, melyek azok a problémák, amik miatt a lakó nem szereti azt a területet és ebből közös munkával tudták kigyúrni azt a koncepciót, ami végül is 2003-ban egy nyilvános pályázaton elkelt és azóta is ezzel a befektetővel dolgoznak folyamatosan...

 

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen... idén 80 éves a tanszék... több korszak is volt... Ennek a korszaknak az elemeit, a történeteit kutatják ott a fiatal kollegák, ő is egy részt kapott. Az urbanisztikában az a fontos, hogy a világban is lezajlottak olyan változások, hogy egyre inkább fontos a város. A város nem csak a lakhelyünk, nem csak a környezetünk, hanem az együttélésünk módja, hiszen mi a városban városlakóként működünk együtt, itt dolgozunk, itt élünk – tehát a városnak egyszerre kell védelmet, munkát, szabadidő eltöltéséhez lehetőséget biztosítani. Ezek a városok egyre inkább ki vannak téve óriási versenyeknek, egyre fontosabb, hogy egy város akkor tud befektetőket magához csábítani, akkor tud még több lakót rávenni arra, hogy lakjanak itt Budapesten, és ide fizessék az adójukat, hogy ha ez a város nyújt valamit az embereknek. Ebben közgazdászokkal, más szakemberekkel, urbanistákkal kell megoldást keresni, olyan urbanistákkal, akik építészek, akik ennek az építészeti vetületeivel foglalkoznak.

 

20 éve lakik Szentendrén, de előtte nagyon városias volt, itt született és itt nőtt fel és élt 26 évig előtte. Szentendréről ... lehet még érteni a józsefvárosi munkát, hogy a Józsefvárosban azért dolgoznak, hogy a város itt még versenyképes alternatívát nyújtson az embereknek... Az emberek jó része szívesen visszaköltözik a városba, ha vannak helyek. A Józsefvárosban az a dolguk, hogy a helyeket alakítsuk ki, ahová az emberek szeretnek visszaköltözni.