Válasz a hozzászólásra

Érdekes végig kísérni ugyanígy a Városliget történetét is, amit az 1700-as évek végén kezdtek el kialakítani. A mai állapotban kb. egyötödét veszítette el ez a területünk is, de visszatekinthetünk egészen az 1930-as évekig, amikor a főváros még Európa azon nagyvárosai közé tartozott, ahol az egy főre eső zöldfelület kb. 30 nm volt, mára ez csak kb. 8-10 nm.

Ez a folyamat sajnos összecseng azzal, hogy a Népligetnek a fenntartási állapota, a kinézete, az arculata, az ottani közbiztonsági állapot is romlott és elindult egy olyan városalakulási folyamat, aminek egy része ez a további „parcellázódás”, felaprózódás.

Egy 2005-ben készült tudományos kutatásban vizsgálták a fővárosi lakosok általános véleményét és mindennapi közérzetét a fővárosi közterek, közparkok vonatkozásában és nagyjából azt a végső megállapítást tették, hogy a fővárosiak általában nem tartózkodásra használják a köztereket, közparkokat, hanem inkább valahonnan valahova mennek, tehát egyfajta közlekedési, átközlekedési célú funkciót kaptak ezek a közterek. Ez a Népligetre is igaz. Még egy érdekes momentum: a közbiztonság, a közterek állapota, minősége, arculata különböző időszakokban rendeletek formájában is megjelenik, például 1947-ben volt a fővárosban egy olyan rendelet, amiben előírták, hogy a Városliget területén ki kell vágni az összes bokrot, mert úgy tartották, hogy közbiztonsági szempontból ez igen problémás szituáció....

A fővárosi Operaház építésének idején a Fővárosi Közmunkák Tanácsa megállapította, hogy sajnálatos, hogy beépül a Hermina tér és a fővárosi közterületek, zöld felületek egyre fogynak. Igaz, ma az Operaházra már másképpen nézünk, nem úgy látjuk, mint egy olyan objektumot, ami valaha elfoglalt egy zöld területet, de kétségtelen tény, hogy szabályozási, engedélyezési oldalról ugyan vannak fogódzók és betartandó eszközök, előírások a zöldterületek további beépítésének elkerülése érdekében, de ezek a napi gyakorlatban rendkívül nehezen ellenőrizhetők. Az utóbbi 1-2 évben a kormányzati jogszabály-alkotási folyamatok is megnehezítik, nemcsak az építészek, hanem a tájépítészek helyzetét is, hiszen az ún. „gyorsító csomagok” egyik „eredménye” az, hogy nemcsak a fővárosban, az országban is a közterületeken létesítendő közparkok már nem engedélykötelesek.

A tájépítész szakmát természetesen megkérdezték a jogszabály-alkotás idején és az Építész Kamara Tájépítészeti Tagozata el is mondta a véleményét, de sajnálatos módon ez nem nyert meghallgatást a jogszabály-alkotónál és elsöpörték ezeket a szakmai véleményeket. Itt muszáj azt is elmondani, hogy nagyon furcsa az a jogszabály-alkotási gyakorlat, ahol egy szakmai kamara, a jogszabály-alkotás ún. második, társadalmi véleményezési körében tudja elmondani a véleményét. Nem lebecsülve a nyugdíjasok és más érdekvédő szervezetek nyilván nagyon fontos és megalapozott véleményét, de úgy vélhető, hogy egy szakmai kérdésben egy szakmai testület, egy szakmai kamara választott képviselői talán előbbre valók véleményezési szempontból, mint más, nem szakmai szervezetek.

Az a tervező iroda, amit vezet részt vett a Városháza-pályázaton, ahol Eric van Egeraat holland építésszel, illetve azóta sajnálatos módon megszűnt budapesti irodájával együtt dolgozhattak, ami nagyon érdekes munka és együttműködés volt. Sajnálattal konstatálta a végeredményt, nevezetesen, hogy mintha ez a holland társaság egy kissé eltűnt volna a magyar tervezői palettáról, amit nyilván sokan nem sajnálnak, de ennek a pályázatnak a befejezése személyesen és etikailag is eléggé furcsán érintett.

Az Egyesült Államokban, Kaliforniában van egy olyan szabályozás és bevett gyakorlat, hogy település-rendezési terveket általában három szakterület köré csoportosítanak, ez a település-rendező építész, a tájépítész és egy jogász-közgazdászi hármas. Nálunk – nem gondolva természetesen azt, hogy minden külföldről jött példa átvétele számunkra nagyon hasznos –, az a gyakorlat, ami az Egyesült Államokban látható, mindenképpen fontos, hiszen ott már az 1960-as években külön választott bíróságok foglalkoztak azzal, hogy egy tervezett beruházás környezeti hatásainak a megítélése a szakértő szerint negatív, vagy pozitív véleményt kapott, akkor utólag a szakértőt is tetemre lehetett hívni a megvalósulás után, hogy tulajdonképpen az az előrejelzés, amit ő becsült, jelzett, az korrekt vélemény volt-e, vagy esetleg valamilyen szakmai hiba esetével álltak szemben. Úgy véli, hogy a környezet-tudatosság, a környezeti értékek átérzése vonatkozásában mintha több évtizedes lemaradásban lennénk.